Boros Éva: Adventi ábránd
Advent második vasárnapján egyedül bámulom a gyertyát.
Már a mínuszok tengnek odakint, csupasszá vált minden gyertyán.
Mégis a kis mécses melegít, lángja belsőm tüzét tükrözi,
A szoba egyedül oly` tág, titkos párom szívem nélkülözi.
Hiányzol. Végigpörgetem megfakult, közös emlékeinket.
Látom, ahogy italozunk, nevetünk; ártatlan bűneinket.
Táncolnék Veled éjnek idején az utcán, mint egy esztelen,
Szemedbe merengve: - Elcseszve szeretlek! - rebegném nesztelen.
Verseim ismét újraolvasnám Neked hajnalban részegen.
Hallgatnál rímeimbe feledkezve, mélázva a tényeken.
Egy apró hatásszünet után kézen fogva húznál magadhoz,
Ringatózni kezdenénk, óvatosan hozzáérnék hajadhoz,
S elmélyülten karjaidba mállva nem bánnám, mit a hajnal hoz.
Debrecen, 2016. december 4.
