Molnár Jolán: Advent
Odakint ég lobog, kékje szintjét
éppen csak súrolják fenn a cinkék.
Hanyatlóban zenitjén a ború,
éjszakáján Advent gyújt koszorút.
Gyertyaillat árad estelente,
a fagy kését kissé késve fente,
és az álom valósággá ájul,
egy varázsütésre félhomály hull
szobánk tompa csendjére, s mintha gong
hallatára rezdülne fájdalom,
az ünnep úgy teríti, hinti szét
ágára libbenő pihék neszét.
Ablakból ámulunk e bálterem
tündöklő fényein, mint száll, kereng
a lenge szoknyás, sűrű forgatag,
bár tüllruhák csipkéje olvatag.
Sötétedésig tart az utcabál,
az ónos eső mindent felzabál,
reggelig e légi lények tánca
sárba hull, bevonja jég zománca.
